2014. szeptember 9., kedd

Pál és a levelek valódi monoteizmusa I. Kor. levél

Szeretnék felhozni pár idézetet az apostoli levelezésből, ami igazolja, hogy az egyszemélyű, egyedüli (mono) Istent, Jézus Krisztus Istenében és Atyjában azonosítják a levelek. A fordításoknál megnéztem az ógörög szöveg szórendjét, és ahol kellett az eredetihez módosítottam.


I. Kor. 1:1 "Pál, Jézus Krisztusnak elhívott apostola Isten akarata által ...


Jézus Krisztus, akinek Pál elhívott apostola, és Isten, akinek "akarata által" lett az, külön van választva. Egy az Isten, akinek akarata által történik az, hogy egy más "valakinek", Jézus Krisztusnak apostolává lett Pál. A szöveg értelme szerint különválasztja Istent és Jézus Krisztust.


3. Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.


A folytatásban beazonosítja, ki is ez az Isten. Isten a mi Atyánk, aki szintén nem Jézus Krisztus, mivel a folytatásban - "és az Úr Jézus Krisztustól" - ő még egy "valaki" az Isten, az Atyánk mellett, ha szabad így mondanom. Az Istenbe (az Atyába) nem olvasztja bele a levél gondolkodása Jézus Krisztust, mint még egy isteni személyt, hanem teljesen külön veszi.


4. Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, ..


Az Isten kegyelméért hálálkodik Pál, az ő Istenének, azért, amit ez az Isten adott a korinthusiaknak Jézusban. Az Isten és Jézus itt is két valóság. Az egy Isten, Pál Istene a hálaadás címzettje, alanya - ha szabad így fogalmaznom - azért, amit ez az egy Isten Jézusban adott. Isten és Jézus itt szintén külön áll, nem olvad egybe.


8. Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.


A gondolatsor folytatódik, Isten az alany, Aki megerősíti a korinthusiakat, nem "Isten megjelenésekor", hanem Urunk Jézus Krisztus napján. Isten a megerősítő, a _mikor_ pedig Jézus napján történik. Isten és Jézus itt is kettő.


9. Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre,


Az Isten hívott el egy más személlyel, az ő Fiával való közösségre. Következetesen egyféle szóhasználattal Istenről állít valamit, Aki a cselekvő, és amit cselekszik, az egy másik valakivel kapcsolatban valósul meg. Ez a hűséges Istennek a Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.


14. Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,


Ha következetesek vagyunk Pál hálaadásának címzettjével, itt ismét csak az egy Isten az, de már Jézus Krisztust nem említi, mivel ez esetben nem Jézussal kapcsolatos történés miatti a hála, mint a 4. versben, csak a magyarázatban beszél újra Krisztustól:


17. Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangyéliomot hirdessem ...


Aki a mennyei látomása szerint őt nem bemeríteni (keresztelni) küldte, hanem az evangélium hirdetésére.


21. Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.
...
23. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; 24. Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.


Szintén az Isten és a Krisztus következetes elválasztása figyelhető meg. Az Istent nem ismerték meg a filozófia által a világ bölcsei, ezért Isten más módszerbe kezdett, a megfeszített Krisztus igehirdetésbe, amit Pálék folytattak. Krisztus ennek a meg nem ismert Istennek a bölcsessége és hatalma, viszont szóba sem kerül, hogy ő maga is ugyanannak a meg nem ismert Isten része, személye stb. lenne.


27. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket
...
30. Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul:


Isten ama világ bolondjainak (mi) elválasztója, Tőle vagyunk mi a Jézus Krisztusban, aki valamivé (igazság, szentség, váltság) lett ettől az Istentől. Isten az elválasztó, küldő, és a Jézust számunkra igazsággá, szentséggé, és váltsággá tevő. Isten megint csak egy, az egész dolog elindítója, és Jézus itt is egy másik valaki, akit ez az egy valamivé tett stb.


2.7 Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtetett, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; 8. Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát:


Mivel az Isten bölcsességét nem ismerték meg a világ fejedelmei, ezért feszítették meg Jézust. Isten, akinek a bölcsességéről van szó, egy valaki, Jézus, a dicsőség Ura pedig megint egy másik valaki. Ha szentháromságos módon gondolkodna Pál, akkor az Atya egy személy, Jézus is egy személy volna, de egy az Isten. Ehelyett következetesen Istenről szól, és emellett szól Jézusról, soha nem téve Jézust még csak istenné sem.


3.9 Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 10. Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentomot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa mimódon épít reá. 11. Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus.


E szerint a hasonlat szerint Isten épületének részei vagyunk, amiben Jézus Krisztus alapkő, fundamentum. Jézus Krisztus itt hozzánk van közelebb, mert a példa szerint ő is az Isten házának része, nem pedig az Isten része. Isten megint csak egy, és megint egy másik Jézus Krisztus, aki ráadásul hozzánk (mint épület) áll közelebb, nem Istenhez.


22. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. 23. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.


A "tulajdoni sor" (hogy ki kié) végén az Isten áll, akinek tulajdona a Krisztus. Ha Jézus maga az Isten, akkor azt kellene gondolnunk Isten magát birtokolja, aminek semmi értelme. (vagy a háromságos filozófiai bravúr szerint az isteni lényeg tulajdona lenne egy isteni személy, borzasztó ebbe még belegondolni is ... )


4:9. Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek. 10. Mi bolondok a Krisztusért ...


Az Isten csinált valamit (az apostolokat utolsóknak állította), akik a Krisztusért lettek "bolondok". Isten és a Krisztus megint külön van említve, úgy hogy mindig az egyedüli Isten az indítója, mozgatója stb. és csak a cselekményben áll a Krisztus, amit az Isten tesz.


6. 10. Se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. 11. Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.


A megmosatásunkat (bemerítés), megszentelésünket és megigazításunkat a Jézus nevében "szenvedjük" el (szenvedő szerkezet), és Istenünk Szelleme által, és ha méltóak vagyunk, így örökölhetjük Isten országát. Az Isten az ország tulaja, ő rendelte a Krisztust, amely névben van a megmenekülés, és az ő Szellemét árasztotta ki a megszentelésünk végett. Tehát Isten egy, a Krisztus, az Urunk is egy és az Isten Szelleme az eszköz, ami által történnek a felsoroltak.


13. Az eledelek a hasnak és a has az eledeleknek rendeltetett. Az Isten pedig mind ezt, mind amazokat eltörli. A test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak, és az Úr a testnek. 14. Az Isten pedig az Urat is feltámasztotta, minket is feltámaszt az ő hatalma által.


A test (egyház) az Úr Jézus menyasszonyaként szerepel Pál gondolkodásában, Isten viszont az, Aki az Urat is feltámasztotta. Megint nem egyeztet egy Istenben három személyt, hanem Isten az Isten, Aki feltámasztotta az Urat (Jézust), aki megint hozzánk van közelebb, mivel mint test, a részei lettünk, és ebből következően minket is feltámaszt az Isten (aki eltörli az eledelt, és a hasat is).


4. Tehát a bálványáldozati hús evése felől tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon, és hogy Isten sincs senki más, hanem csak egy. 5. Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, a minthogy van sok isten és sok úr; 6. Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa.


Ez a rész felfogható Pál monoteista hitének hitvallásaként is, annyira karakteresen fogalmazza meg a bálványok kapcsán az egyistenhitét. Isten nincs más, csak egy, aki a mi Istenünk, az Atya (tehát mindenütt, ahol korábban csak Istent említ nyilvánvalóan az Atyát is oda tehetné) Tehát Istennek/egynek nem Jézus Krisztust az Atyával (vagy az Atyát a Fiúval), hanem Jézus Krisztus Atyját, rövidebben "az Atyát" mondja, akitől van minden. Jézus Krisztust az Urunknak (felsőségünk, fejünk) nevezi, aki által van minden. Ennek bővebb kifejtése az lenne, hogy ő az egy Isten eszköze a mindenség és a mi létünk létrejöttében. Ebből az a terminológia is kitűnik, hogy legtöbbször, ahol "Isten"-t mond Pál, ott az Atyát érti, ahol pedig Urat, ott Jézus Krisztust, ennek az egy Istennek a Fiát. Pl.: ahol az evangélium hirdetőinek megélhetéséről beszél, amit maga Jézus rendelt el a hetven kiküldésénél.


9.14. Ekképen rendelte az Úr is, hogy a kik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.


11. 26. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.


A Krisztus a mi Urunk, azonban ennek az uralmi rendnek a csúcsán az Isten áll, Isten pedig a Krisztusnak is feje (azaz ura, mint ahogy a feleség urának szólítja a férjet, akár Sára. 1Pt 3,6):


 11:3. Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.


Imádni viszont Istent imádjuk:


13. Magatokban ítéljétek meg: illendő dolog-é asszonynak fedetlen fővel imádni az Istent?


12.12. Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. 13. Mert hiszen egy Szellem által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg. 14. Mert a test sem egy tag, hanem sok. 15. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? 16. És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? 17. Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? 18. Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta.


Pálnak megint egy hasonlata, amiben Krisztus testének tagjai vagyunk, amivé az Isten Szelleme általi bemerítés és megitatás által lettünk, minden népből. Ennek a testnek a tagjait Isten helyezte el egyenként, amint Ő akarta (egy személy, egy Isten). Isten tehát megint külön és felette áll Krisztusnak (Krisztus a feje ennek a testnek, ezt máshol írja: Ef 5,23), és nem Krisztus az, aki elhelyezi a tagokat, és nem az ő akarata szerint, hanem Istené szerint. E szerint Krisztus megint hozzánk van közelebb, a mi részünk, pontosabban mi vagyunk az ő részei, az Isten pedig felette áll (ahogy korábban az épület hasonlatnál is láthattuk) az egésznek.


15. 15. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust; akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.


Pálék az Isten bizonyságtevői, és azt mondják, az Isten támasztotta fel a Krisztust. Isten, mint korábban láttuk az Atya, Jézus Atyja, az egyedüli, egyetlen. Világos, hogy Isten támasztotta fel Jézust, így nem is ugyanaz, és nem is a személye, nem magát támasztotta fel stb.  Egy az Isten, a feltámasztó, és megint más, akit feltámasztott.


22. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. 23. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. 24. Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. 25. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.  26. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.  27. Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, a ki neki mindent alávetett. 28. Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.


Itt Jézus Ádám esetéhez van hasonlítva, annak ellentettjeként van bemutatva, akiben feltámadunk, mint a feltámadott emberek első zsengéje (a termés legeleje), Krisztus. Krisztus megint hozzánk van közel, mi azt a sort folytatjuk (mezőgazdasági példa, ezért is fontosak Isten ünnepei, amelyek aratási ünnepek), amiben ő az első, és Ádám ellentétpárja. (halál<->feltámadás) A folyamat (feltámadási rend) végén a vég/beteljesedés következik, amikor maga Krisztus is átadja az országot. Kinek? Természetesen a monoteizmus céljának, az egy Istennek, Jézus Atyjának. Természetes módon nyilvánvaló Pál számára, hogy Isten nincs és nem is lesz soha Krisztus alávetettje, még az ítéleti sor folytatásakor sem, hanem pont fordítva: amikor Krisztus mindent elvégez mint Úr, ő maga is az Isten alá vettetik, hogy az egész ítéleti rend célja megvalósuljon, hogy az egy Isten (Jézus Atyja) legyen minden mindenekben. Egészen nyilvánvaló iránya van Pál gondolkodásának, ahogy a feltámadás folyamatát látja, aminek torkolatában, végpontjában az egy Isten áll, nem Krisztus. Krisztus a folyamat véghezvivője, de nem a célja.


47. Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való.


Újra az "Ádám analógia" esete látszik, amiben Krisztus, az Úr nem mennyből való "Isten", hanem - meghökkentő módon - mennyből való ember.


57. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szintén Istennek megy a hála, aki a Krisztus (és nem saját maga, vagy egy másik személye) által adja a győzelmet nekünk. Isten az, Aki ad, Akinek a hála jár azért, amit egy másik valaki, Krisztus által csinál.

2014. szeptember 4., csütörtök

Egyebek az asszony magvából

Jelenések 12:13 Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt, a ki a fiút szülte. 14. De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. 15. És bocsáta a kígyó az ő szájából az asszony után vizet, mint egy folyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elragadtassa. 16. De segítségül lőn a föld az asszonynak, és megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé a folyóvizet, a melyet a sárkány az ő szájából bocsátott. 17. Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és a kiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele; 18. És álla a tengernek fövenyére.


Az Isten egyházának jellemzője, hogy megtartja Isten parancsolatait, és nála van Jézus Krisztus bizonyságtétele. A következő részlet a zsidó lexikonból történelmi tanúság az inkvizíció által üldözöttek egy kevésbé ismert csoportjáról, akit júdaizálóknak, vagy zsidózóknak nevez, és akiket módszeresen üldöztek.


Judaizálás, vagy zsidózás, a nyugateurópai nyelvekben a középkor második fele óta használatos kifejezés, mely nem gúnyos értelmű, hanem ellenkezőleg kánonjogi meghatározáson alapszik. A magyarban ennek megfelelője a zsidózó vagyis szombatos: az, aki zsidó szokásokat tart, azokat követi. A judaizálás és az ehhez hasonló más kifejezések a középkori judaizer, judaizar spanyol szóból erednek. A XIII. sz.-tól kezdve az aragóniai és délfranciaországi inkvizíció-törvényszékek előtt már ismeretes e kifejezés, mint vád, de rendkívül nagy szerepet az újkori vagy spanyol inkvizíció idején játszik. Ekkor a judaizante herege (zsidó szokást követő eretnek) a vád kifejezése, melytől az inkvizíció aktái hemzsegnek. Így minősítették nem csupán a zsidó szokások követésén rajtakapott titkos zsidókat, a marannusokat, hanem mindazokat a keresztényeket is, akik valamely zsidó szokást követtek; legfőképpen a már megkeresztelkedett zsidókat, akik visszaestek a zsidóság szokásainak követésébe, miáltal kánonjogi értelemben polluálták a katolikus egyházat. Az esetek legnagyobb részében a világi karnak való átadás, azaz a biztos tűzhalál várt a judaizálókra, akiken tagadás esetén torturát (kínzást) alkalmaztak. A judaizálók felismeréséről az inkvizíció perrendje gondoskodott, de utasításokat tartalmaznak Bernardon de Gui toulousei (XIV. sz. eleje) és követője, Eymerich aragoniai inkvizítor művei, a Practica Inquisitionis Haereticae Pravitatis, továbbá a XV. sz. végén Torquemada, a XVI. sz.-ban Espinosa bíbornok főinkvizítorok instrukciói is. Az utóbbi különös gondot fordít a szomaton szünetelő kémények megfigyelésére, a péntekről szombatra kemencében hagyott ételek készítésére, Eszter böjtjének s különösen a Kippur (engesztelés) böjtjének, valamint a szombati tiszta ruhaváltásnak és a sertés élvezete elkerülésének megfigyelésére. A judaizálás miatt való perbefogás a középkorban kizárólag már a kitért (megkeresztelkedett) zsidókat és a zsidóvá vált keresztényeket fenyegette, de 1491 óta, a spanyolországi zsidók kiűzése óta fővád volt ez a zsidózók minden kegóriájára a spanyol korona egész területén. Az utolsó judaizálót kimutathatólag Cordovában égették meg 1818.-ban. Az áldozat egy marokkói szefárd zsidó kereskedő volt. Magyarországon a kánonjog szigorát a judaizálásra kimutathatólag sohasem alkalmazták. Lásd. Inkvizíció.



Irodalom. H. Ch. Lea. History of the Inquisition in Spain IV. (1906); History of the inquisition in the Midle-Ages III. (1889); Elkan Adler, Auto de fé and Jews (1908). Részletes irodalmat l. Seltmann Rezső, Az inkvizíció a történelmi kutatások megvilágításában (1928).


Forrás:
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0436.html
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0437.html

2014. szeptember 1., hétfő

A peszah, mint bárány áldozat

Érdemes arról a Jézus korabeli gyakorlatról szót ejteni, hogy - amíg állt a második Templom Jeruzsálemben - a pészah nem csak vacsora volt, hanem az egy éves bárányt áldozatként vitte fel a nép a Szentélybe, vérét az oltárra öntötték, a felajánlandó részeket a papok elégették, és csak a húsát vitték házaikba, sütötték és ették meg családonként a pészah vacsora folyamán. Ez valamelyest eltér a Mózes adta rendtartástól, ugyanis az nem volt egybekötve a templom rendtartásával. Magyarul nem kellett a pészah bárány vérét a szentélyben az oltárra önteni, hanem csak házanként levágni és elkészíteni.


Az Isten gyülekezeteiben a bárányáldozatra való emlékezés történik, de maga az áldozat már megtörtént, mégpedig tökéletes formában, úgy, hogy Jézus Krisztus az életét adta oda, és vérét ajánlotta fel és így lett a mi peszah Bárányunk (I. Kor. 5:7). Az földi szentély rendtartása, amely bakok és tulkok véráldozatával járt és aminek a Jézus korában gyakorolt pészah áldozat is része volt, a megjobbítás idejéig volt kötelező (Zsid. 9:10-12), és Krisztus örök és mindenkori áldozatát ábrázolta ki, ráadásul, mint a templomi rendtartás része, a Szentély lerombolásával megszűnt. Ellenben maga a peszah ünnep ünneplése örök rendtartás és parancs Isten népének (2Móz 12,14), és Isten azt, mint jelet adta népének (2Móz 13,9).


A kövező idézet a zsidók peszach Hágáda nevezetű könyvéből való, amely leírja a Szentély fennállásakor gyakorolt peszah áldozat rendjét.


(Részlet: Peszáchi Hágádá)
A Szentély idejében a peszách-áldozatot a délutáni áldozat után hozták. A vers szellemében „Hadd rójuk le a tulok áldozatot ajkunk imájával” (Hoséá 14:3)


Korbán peszách – A peszách-áldozatot egyéves hím bárányokból hozzák. Az áldozati állatot a Szentély udvarán bárhol le lehet vágni niszán 14-én, a nap közepe elteltével, a délutáni áldozat, a Menóra csészék megtisztítása és a Menóra meggyújtása után. Addig nem vághatjuk le a peszách-áldozatot, amíg cháméc van a birtokunkban. Ha valaki a peszách-áldozatot a délutáni Támid áldozata előtt vágja le, ez elfogadható, feltéve, hogy valaki más kevergeti a vért, hogy az ne alvadjon meg addig, míg a délutáni áldozat vérét az oltárra nem hintik.


Azután a peszháchi-áldozat vérét ráöntjük az oltárra. Az egész vért egyszerre kell az alapra önteni. Miként csináljuk ezt? Az áldozó levágja az állatot és az a kohén, aki az első sorban felfogja a vért egy szent edénybe, átadja a társának, majd az, az ő társának, míg el nem érik azt, aki az oltár mellett áll. Ő ráönti a vért az oltár alapjára egyetlen öntéssel. Ezután visszaadja társának az üres edényt, majd az, az ő társának. A papok először a teli edényt veszik el, azután adják vissza az üreset.


A papok több sorban adják az edényeket az oltárhoz. Olyan sorokban, amelyekben ezüst edényeket használnak, és olyan sorokban is, amelyekben arany edényeket. Az edények alja domború, nehogy letegyék és a vér megalvadjon.


Ezután leválasztják az oltáron felajánlandó részeket. Ezekbe tartozik a beleken lévő zsír, a máj lebenye, a két vese a rajtuk lévő zsírral és a zsírfarok a gerincig. Ezeket szent edényekbe helyezik és besózzák, majd egy kohén elégeti ezeket az oltáron egyenként.


A vágásra, a vérnek az oltárra öntésére, a belsőségek kinyomására és a zsírok áldozására nem állnak a szombati tilalmak. A szolgálat egyéb részeire viszont igen.


Hasonlóképpen, amikor peszách előestéje szombatra esik, az emberek nem viszik az áldozati állat húsát azonnal az otthonukba. Az első csoportjuk a peszách áldozattal a Szentélyhegyen marad. A második csoport a körbefutó töltésen vár, és a harmadik csoport a Szentély udvarán vár. Az este beálltával hazamennek és megsütik a peszách-áldozatukat.


Három csoport.


A peszách-áldozatokat három csoportban vágják le, mindegyik csoport minimum harminc emberből áll. Az első csoport belép a Szentély udvarára, s mikor az megtelik, bezárják. Amíg az áldozataikat levágják, és a részeket az oltáron feláldozzák, a leviták Hálélt mondanak. Ha befejezik a Hálélt, mielőtt mindenki meghozza a maga áldozatát – újra mondják. Ha az ismétlést is befejezték, elmondják harmadszor is. A kohaniták minden alkalommal három trombitafúvást hallatnak: egy tökiá-t (elnyújtott hang), egy teruá-t (rivalgás) és újra tökiá-t.


Miután ez a csoport befejezte az áldozatot, az udvart kinyitják, és a csoport távozik. Belép a második csoport, és az udvar kapuit bezárják. Amint ők befejezik az áldozatot, távoznak, majd belép a harmadik csoport. Az eljárás ugyanaz mind a három csoportnál. Miután mindannyian eltávoztak, az udvart lemossák az összegyűlt vérhulladéktól. Ez szombatra is érvényes.


Hogyan mossák le a vért? Egy vízcsatorna halad át az udvaron, aminek lefolyója van. Amikor fel akarják mosni a padlót, bedugaszolják a lefolyót, így a vízcsatorna túlfolyik az egyik oldalon. A víz felgyülemlik és magával sodorja a hulladékot. Ezután megnyitják a lefolyót és minden elfolyik, a padlót tisztán és fényesen hagyva. Ezt a Szentély iránti tiszteletből tesszük.


Ha a peszách-áldozatról felfedezik, hogy tréfli lett (nem fogyasztható a rituális törvények miatt), akkor nem teljesítették a kötelezettséget, amíg nem hoznak egy másikat.


 (A istenfélő ember figyelmesen olvassa el, hogy olybá vétessen, mintha bemutatta volna a peszách-áldozatot.)

2014. július 29., kedd

Nagy Theodosius császár „cunctos populos” kezdetű ediktuma

Nagy Theodosius császár 380.-ban kiadott rendeletének szövegét teszem közzé. A latin nyelvű szöveg,a Codex Theodosianusban (CTh 16,1,2) és – kis rövidítéssel a Codex Iustinianusban (C. 1,1,1) olvasható:


 "Imppp. Gratianus, Valentinianus et Theodosius AAA. Edictum ad populum urbis Constantinopolitanae. Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamentum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis religio usque ad nunc ab ipso insinuata declarat quamque pontificem Damasum sequi claret et Petrum Alexandriae episcopum virum apostolicae sanctitatis, hoc est, ut secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem subparili maiestate et sub pia trinitate credamus. Hanc legem sequentes Christianorum catholicorum nomen iubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes haeretici dogmatis infamiam sustinere nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Dat. III. Kal. Mar. Thessalonicae, Gratiano A. V. et heodosio A. I. Conss. (380)."


E szöveget Hahn István a következőképpen fordította magyarra: „Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok edictuma Konstantinápoly lakosságához. Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” - Ld. Római történeti chrestomathia (szerk.: Borzsák I.). Budapest, 1963, 281 sk.


2014. június 4., szerda

Két történelmi tanúság Flaviustól

Josephus Flavius bemerítő (keresztelő) Jánosról:

"Némely zsidó azon az állásponton volt, hogy Heródes hadseregének pusztulását Isten haragjának kell tulajdonítani, mert így sújtotta őt a megérdemelt büntetéssel János meggyilkolásáért, akit keresztelőnek neveznek. Ugyanis Heródes kivégeztette ezt a jó embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak Isten iránt és így keresztelkedjenek meg. Hirdette, hogy kedvesen fogadja Isten a keresztelést, mert célja csak a test megszentelése, nem pedig a bűnök kiengesztelése; tudniillik a lélek akkor már előbb megtisztult az igaz élet révén. Seregestül tódultak hozzá az emberek, és nagyon szívesen hallgatták ezeket a beszédeket; ezért Heródes attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire, úgy látszik, mindenki hallgatott, a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak tartotta még idejében eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be, és akkor bánkódjék majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe verette Jánost, az imént említett Machairos várába vitette és ott kivégeztette. A zsidók meggyőződése szerint az ő halála volt az oka annak, hogy Heródes hadserege elpusztult, mert Isten haragjában ezzel a büntetéssel sújtotta. [...]"" - A zsidók története XVIII., 5


Jakabnak, Jézus vérszerinti testvérének meggyilkolása, aki Jeruzsálemi gyülekezet elöljárója volt (Gal. 1:19), akit csak "Jakab, az igaz" néven említettek:


"XX, 9. Amikor megérkezett Rómába Festus halálának híre, a császár most Albinust küldte helytartónak Júdeába. A király viszont megfosztotta Józsefet a főpapi hivataltól és Anan fiára ruházta, akinek ugyancsak Anan volt a neve. Ez az idősebb Anan, amint mondják, egyike volt a legboldogabb embereknek; tudniillik öt fia volt s mind a főpapi méltóságban szolgálta Istent, miután ő maga is hosszú ideig viselte ezt a tisztséget; ilyen eset még egyik főpapunk családjában sem fordult elő. Az ifjabb Anan azonban, akinek főpapi kinevezését éppen most említettem, szenvedélyes és vakmerő természetű ember volt, és a szadduceusok felekezetéhez tartozott, akik, mint már föntebb említettem, az ítélkezésben minden más zsidónál szigorúbbak és ridegebbek. Mivel Festus meghalt, Albinus pedig még úton volt, úgy gondolta Anan, hogy itt a jó alkalom kegyetlen ösztönei kielégítésére. Tehát a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze, és eléje állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül mindet megköveztette. Ez még a város legistenfélőbb embereit, a törvény legszigorúbb híveit is felháborította, és ezért titokban követeket küldtek a királyhoz azzal a kéréssel: írásban figyelmeztesse Anant, hogy a jövőben ne kövessen el ilyen hatalmaskodást, mert ez a mostani is törvénytelen volt. Egyesek közülük az Alexandriából érkező Albinus elé mentek, és megértették vele, hogy Anannak az ő jóváhagyása nélkül egyáltalán nem volt joga a törvényszéki ülést összehívni. Albinus helyeselte ezt a felfogást, és haragjában levelet írt Anannak, amelyben méltó büntetéssel fenyegette meg. Agrippa az eset miatt mindössze háromhónapi hivataloskodás után megfosztotta főpapi méltóságától és Józsuét, Damnai fiát nevezte ki főpapnak."


Ez az Anan ugyanaz, akit az evangélium Ananiás néven említ és Krisztust idejében volt Kajafással együtt főpap, ezért említ a János evangéliuma főpapokat, többesszámban.

2014. március 31., hétfő

Újra itt az újév

Istentől, a menny és föld Urától áldott új évet kívánok!


Az Isten által lefektetett naptár (http://churchofgod.hu/content.php?act=naptar) szerint ugyanis ma kezdődik meg az új esztendő, nem a tél közepén! A természet megújult, minden kizöldellt, a fák zöld füleket hoztak, ahogy a bevetett föld is zölddé vált. Az első hónap neve "zöld kalászok/fülek" (Abib - 2Móz 13,42Móz 9,31) - hűen tükrözi. Ez az év első hónapja. (2Móz 12,2) A templom megszentelése is a mai naptól indult, aminek gazdag tanítása van az Istenfélők számára. (II. Krón. 29:1-17) Izrael Istenhez hű királya, Ezékiás kihordatta a templomból az odahelyezett bálványokat. Minden ilyen nemzeti megtérés azzal indult, hogy a régit eltávolították, és visszatértek a Mózes által lefektetett rend gyakorlásához, pl. megünnepelték a Páskát. Mármint azok a királyok, akikről azt mondják a krónikák, hogy "kedves dolgot cselekedett az YHVH szemei előtt"


Ez pedig azoknak szól (Pál apostol által), akik a Felkent Jézus, Isten Messiása által lettek beoltva Izraelbe (az Olajfába, mint vad ágak, a nemzetekből), és részei a szövetségeknek, és az ígéreteknek:


I. Kor. 3:16 ""Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Szelleme lakozik bennetek? 17. Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti. 18. Senki se csalja meg magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölcscsé lehessen. 19. Mert e világ bölcsesége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban. 20. És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók. 21. Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. 22. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. 23. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.""

2014. március 11., kedd

Az tíz ének, targum

Részlet a Neofiti targumból Kr.e. 1. század.


"Dalok és dicsőítések, melyeket Salamon, a próféta, Izrael királya prófétai szellemmel mondott a világ Ura előtt. Tíz éneket mondtak ezen a világon, ez a dal a legdicsőbb valamennyi közül.
Az első éneket Ádám mondta, mikor megbocsáttatott bűne. Amikor elérkezett a szombat napja és megvédte őt, megnyitotta száját és mondta: >>Zsoltárének szombat napjára<< (Zsolt 92).
A második éneket Mózes Izrael fiaival mondta, amikor a világ Ura meghasította előttük a Vörös-tengert. Valamennyien egyszerre megnyitották szájukat és mondták a dalt, mert így vagyon megírva: >>És dicsőítették akkor Mózes és Izrael fiai.<< (Kiv 15)
A harmadik dalt, a kút dalát Mózes és Izrael fiai mondták. Mind együtt kezdték és mondták a dalt, amint meg van írva: >> Buzogj fel kút, énekeljetek feléje.<< (Szám 21,17)
A negyedik éneket Mózes, a próféták feje mondta, mikor elérkezett az ideje annak, hogy elköltözzék a világból. És megintette benne Izrael házának népét, mert így van megírva: >> Halljátok egek, hadd beszéljek. << (MTörv 32)
Az ötödik éneket Józsue, Nun fia mondta, amikor harcot kezdtek Gibeonban. Megálltak miatt a Nap és a Hold és megszűntek éneket mondani 36 órán át. Megnyitotta ajkait és dalt mondott, mert így van megírva: >> Akkor énekelt Józsue JHVH előtt. << (Józs 10,13)
A hatodik dalt Bárák és Debora mondta, azon a napon, amelyen JHVH Sziszerát és táborát Izrael fiainak kezébe adta, mert így van írva: >> És énekelt Debora és Bárák. << (Bír 5)
A hetedik dalt Hanna mondta, amikor JHVH fiút ígért neki, mert így van megírva: >> És imádkozott Hanna prófétai ihlettel. << (1Sám 2)
A nyolcadik éneket Dávid, Izrael királya mondta azon csodákért, melyeket vele JHVH tett. Megnyitotta száját és dalt mondott; mert így van megírva: >> És énekelt Dávid prófétai ihlettel JHVH előtt. << (Zsolt 18)
A kilencedik éneket Salamon, Izrael királya szent inspiráció által mondta a világ Ura, Isten előtt.
És a tizedik dalt Izrael fiai fogják mondani, amikor a diaszpórából száműzötteik eltávoznak a népek közül, mert így van megírva és kifejtve Izajás próféta által: >> Ez a dal örömül lesz nektek azon éjjel, amikor meg fog szenteltetni a Peszach ünnepe és szívnek öröme, mint a népé, mely megy, hogy megjelenjék JHVH előtt évente háromszor különféle hangszerekkel és dob hangjával, hogy felmenve JHVH hegyére szolgáljanak JHVH, Izrael Hatalmasa előtt. << (Iz. 30,29)


Forrás: Frédérich Manns OFM, Bibliai szövegek értelmezése a zsidó és keresztény hagyományokban 249o


Megjegyzés: A tizedik ének amelyet a Messiás eljövetelekor, Izrael száműzöttjei a szabadulásakor fognak énekelni, akiket a népek közül gyűjt egybe JHVH! Hasonlóan a Peszah estéhez, ami a virrasztás éjjele, amikor megszabadította Isten őket Egyiptomból:


Ézs. 30:27 Nézzétek, közeleg JHVH neve messziről, haragja izzó, nehéz elviselni. Ajka tele van haraggal, nyelve olyan, mint az emésztő tűz. Lehelete, mint a megáradt patak, amely egészen a nyakig ér. Azért jön, hogy megrostálja a nemzeteket a pusztulás rostáján. És hogy a tévelygés zabláját vesse a nemzetek szájába. JHVH hallatni fogja fölséges hangját, és megmutatja rettenetes karját, amellyel lesújt izzó haragjában; emésztő tűz, orkán, zápor és jégeső alakjában. Mert JHVH szavára összetörik Asszíriát, lesújt rá ostorával. Minden alkalommal talál majd a harag vesszeje, amellyel JHVH verni fogja. Zengő éneketek olyan lesz akkor, mint az ünnepi éjszakán felhangzó ének, amikor a szívek örömtől áradnak. És mint a zarándokok éneke, akik fuvolaszó kíséretében fölmennek JHVH hegyére, Izrael sziklájához. Felvonulnak dobszóval, hárfát pengetve és körtáncot járva… Mert a Tófetben már régóta el van készítve egy mély és széles verem Moloch számára, bőségesen van benne szalma és tűzifa. JHVH lehelete, mint egy kénköves folyam, fogja majd meggyújtani.